BenX - hétköznapi szuperhős!

Nem tudom hányan estek közületek áldozatául az iskolai szívatásnak, vagy zaklatásnak. Hányan mentetek be görcsös gyomorral rettegve a szünetektől tudva előre, hogy valami történni fog, olyan cselekménysorozat amit legszívesebben elkerülnétek, de karmaszerűen belétek karmolva lerázhatatlan terhet képezve csüngött mindennapjaitok felett.

Csak az érezheti át milyen ez aki átélte, viszont megérteni bárkinek van lehetősége ha van hozzá érzelmi intelligenciája is. Körülbelül egy esztendeje került a kezem közé a BenX nevű alkotás, melynek filmkockái a mai napig eleven képként élnek bennem. Sosem szerettem a betegséggel foglalkozó filmeket, mert túlságosan együtt érzek az ilyen emberekkel, és nem akarok feleslegesen érzelmi szakadékokba zuhanni. Mégis eme mű témája olyannyira igazi, hogy pillanatok alatt átérezve, megfeledkezve a külvilágról benne éreztem magam a történetben. Ahogy haladt előre, megfőzött megpuhított és vártam, hogy mi fog kisülni belőle.

Ráadásul további finomság az, hogy a történetbe ügyesen benne van a számítógépes játékok világából egy, ami ugyanakkor mentsvár is a valódi világ elől, egyfajta menekülési útvonal a hétköznapi borzalmak elől. Archlord világában az lehetsz aki a valóságban nem, erős hősies és legyőzhetetlen!

Ben vs BenX

A főszereplő Ben gimnazista és autista egyben, ez sajnos nem brillírozás a szavakkal, mert az autizmus enyhébb válfaja az Asperger-szindróma bár nem szigeteli el a szociális élettől, de meg sem erősíti azt. 
Normális iskolába jár, normális srácok közé. Vajon „normálisak” e annyira, és hogy megértsék azt, hogy a másság nem lehetőség a gúnyolódásra és a kirekesztésre?
A válasz költői, mert a fekete világ hamar kimutatja a foga fehérjét. Az érzelmi intelligencia tanulása már gyermekkorban elkezdődik és mindenkire annyi ragad amennyi az otthonában megtalálható. Ergo a megpróbáltatások is nagyszüleink örökségeként ruházódtak át ránk, és emiatt ruháznak meg minket társaink.
Viszont Archoldban Ben az első számú szuperhős BenX, aki olyan tulajdonságokkal vértezte fel magát amire mindig is vágyott, tetteiről legendákat mesélnek és nem kell félnie senkitől. 
A képi világ ami így kialakul számomra nagyon megkapó, egy ügyesen kitalált ötlet, ahogy be-be villanással érzékeltetik a két világ közötti különbséget ami dramaturgilag is igazán kifejező elem a kiszolgáltatottság érzékeltetésére.

Nic Balthazar filmkritikusból vált rendező akár villoghatna is ügyes ötletével, ugyanis a bevillanásokkal egyáltalán nem teszi gagyivá komolytalanná a művét, hanem egy olyan eleggyel kényeztetik nézőt, ami ügyes művészfilm érzetet is kölcsönöz az élménynek. Ben technikája így folyamatosan nyomon követhető, és végre pozitív dologként van kiemelve a média által tévesen lehúzott és személyiség rombolónak beállított számítógépes játékszeretet. 
A játékvillanások nem idegenítik el azokat a nézőket sem akik nem szeretnek efféle hobbikkal foglalatoskodni, ugyanis tökéletesen megtalálta azt a határt amivel közérthetően mutatja meg a lényeget. Egyes oldalakon kritizálta az elemző, hogy a játék nem kapott nagyobb szerepet és nem mutatták be jobban a hőstetteket és a harcjeleneteket belőle, én amondó vagyok, hogy ez így egy pontosan megfelelően adagolt ingerhalmaz, ami amúgy már eltúlzott lett volna és lényegét vesztve kevesebb érzelmi megjelenítést tett volna lehetővé ami elengedhetetlen kelléke a beleélésnek.

Trollok avagy bunkók!

Greg Timmermans avagy Ben nagyon ráérzett a szerepre és a valóban ellenszenves iskolai srácok is rendkívül hitelesek. Ők egy az egyben az ellenszenves trollokkal vannak beazonosítva akikkel szemben Ben a valós életben tehetetlen. A valóságban nem viselhet páncélt, de meg kellett tanulnia védekeznie, és azokat a dolgokat amiket virtuálisan határtalanul használhat átültetni a hétköznapokba úgy, hogy megtalálja azok hétköznapi megfelelőjét. 
Jól alakít még az édesanya is, aki nem tudja megfelelően kezelni fia betegségét, de mindig mellette áll és törődik vele. 
A történet dokumentumfilmes jellege a másik ügyes húzás, ahogy meséléssel indul mintha egy drámát beszélne el, sejtetve a tragikus végkifejletet. 
Mindezt a hol valós és hol pedig képzelt barátnő Scarlite teszi igazán varázslatossá, aki Ben megoldatlan kapcsolatteremtési problémáinak kezelését jelentheti önmaga számára, egy olyan bensőséges világot ahol őszintén mosolyoghat és önmagáért Őt szerető társat kap, mindazt amit eddig az életében nem érhetett el.
A kérdés csupán az, hogy: meg tudja e tenni, képes legyőzni a félelmeit vagy azok örökké ellehetetlenítik őt a boldogságtól?

Megmutatja a felnövő generáció érzelemmentességét, és elidegenedő viselkedését beteg társaival szemben. A technika fejlődésével a nagyobb, világszintű megalázó eszközöktől kezdve a „kisebb” mértékű fizika bántalmazásig. Ledöbbenve néztem milyen hitelesen adja vissza azt, hogy nem csak a fiúk, de a lányok sem kivételek minden esetben ha habzó szájjal birkaként kell tömegben ocsmányul viselkedni.

A film arról szól tehát, hogy képes e mindezzel Ben szembenézni, tud e nyugodtan élni, és megpróbálja érzékeltetni azt, hogy milyen szerencsések is vagyunk, mert nem kell egy olyan elszigetelt világban élnünk köztünk mint neki. Személy szerint mindenkinek ajánlom, remélve hogy ezután másképp néz majd a "más" emberekre, aki eddig nem tette az ilyen emberekre, és ajánlom azoknak is akik szeretik a művész- és az igazán jó filmeket.

Ennyi lenne az ízelítő ami alapján mindenki eldöntheti megér e neki annyit hogy belevesse magát.
Mint az érezhető nem tudok elfogultság nélkül nyilatkozni a műről, és nem is kritizálnám meg, főleg hogy napjaink mozijában elég sok szemét születik. Ez egy igazán intelligens film értelmes embereknek, egy olyan morált tárva fel amit érdemes követni.